Hazajöttünk a nagymamától és Milán kiszabadult. Rosszalkodni vágyott, féktelenné vált, hajtotta a teste, hogy kimozogja mindazt, ami a jól viselkedéstől beleszorult. Térre volt szüksége, ahol nincsenek szabályok, tiltó és nevelő táblák, az lehet ami akar, szabadon akarhat, lélegzete van csak úgy....Persze nem egyedül, ehhez társra volt szüksége, aki részese ennek az őrült iramnak, a féktelen és felnőtt szemmel hátborzongató ötleteknek. Persze én is szülő maradtam és egreciroztatni kezdtem. Aztán szép lassan olvasni kezdtem a mozgásában a vágyait. És ahogyan látni kezdtem őt a kis őrült szabadságharcost, úgy olvadt le szülői mivoltom. Belefeledkeztem a szemlélésébe. Jelen voltam és részesévé váltam az ő játékának. Nem passzív megfigyelő lettem, hanem én lettem a jelenlét, aki beléfeledkezik, aki figyelmével átmossa ezt a kusza vágyaktól csapzott gyermeket.
És ettől a jelenléttől megszületett a tér. A tér, ahol nincs ítélet, nincs illem, noncs korda.
Olyan ritkán tudok jelen lenni, nem szülőként, nem is gyerekként, hanem pusztán egy rácsodálkozó, ragyogó jelenlétként. Olyan ritkán tudok ítéletek nélkül belefeledkezni az ő örömébe. És közös örömmé tenni azt.
És beindult dőltek belőle a rímek, körbe szaladgálta a lakást, hangosan kántálva: "Hátra megyek, mindenkinek segíthetek". Majd mint egy piaci kofa kiabálta: eladó, eladó...S már egészen máshol van lélekben, egyszer csak hallom: "Táncolnak az angyalok"
S már ül le rajzolni. Fektetem le a kicsit, ő hozza a rajzot, csendben oson be a szobába, "anya neked rajzoltam". Születnek sorban a színes krix kraxok.
S megvilágosodtam, Erre van szükségünk, nekünk mindenképpen. Táncterápia, szülőnek és gyereknek közösen, ahol a szülők, nem szülői mivoltukban vannak jelen, hanem mint aki részese ennek a térnek, amit a gyermeke rajzol meg a mozgásával és feltölt az érzéseivel.
Utolsó kommentek